Senetor

talán ezredévek múlva
egy kóbor régész
a jövôbôl idehullva
mint idôkérész

felbukkan s mielôbb menne
unottan tovább
s térképére pacát kenne:
lakatlan világ

s ugrana a téridôben
a sötéten át
hátha más múltban odafenn
megleli honát

de visszatartja valami
csak érez nem néz
a sívó tájon úgysincs semmi
a szíve nehéz

s így nem tud elrugaszkodni
várhatja más hold
innen nem tudja elvonzni
egyetlen kobold

egy szirén szép éneke sem
ideragasztja örökre
a föl nem ismert szerelem
melyet hörögve

visszaidézne ha emléke
tudatos lenne
de szíve ködös kelmékben
magát feledte

mégis egyre csak azt érzi
mindegy kik laktak
idefenn mindegy ki vérzi
mint vad alkonyat

össze mi sivatagnak tűnt
akkor is marad
így talán egyszer nem csak hűlt
helyén tapad

léte mindannak mit keres
téridőkön át
s nem lehelte hideg deres
reszkető álmát

hiába az ősközömbös
hűs másvilágra.

ennyi szó, s mind hiába
pusztába kiáltva, süket bába 
hallja csak, ki jövôt tép világra
s zokog, mert a poronty halva
csusszan ki, némán kiáltva
fájdalmat, kínt, mert kint
semmi jó, tudta, nem várja
a remény tetemét nyaldossa
a szavak dermedt árja

Mint hajótörött, kit áramlat sodor
Rettegő mélységek homálya felé
S szívét fölmarja a sós hullámfodor
Látva, hogy járul Isten színe elé

A remény tutaja mállik alatta
A hínár, közömbös kurva, öleli
S dossziéja, már rég tudja, ad acta
Volt-e mindennek értelme, nem leli

A tenger belőle árad, úgy érzi
De nem vízet fakaszt, hanem kivérzi
Vörösen csorog alá az ős alkony

Mégsem adja föl, bár süllyed mindene
Vele pusztulna élete szerelme
Várja a túlsó part, ezt hiszi vakon

Hányszor szedett szét a hiányod
S hányszor összerakott újra
Mikor megöleltél
Hányszor éreztem, meghalok
Húzott magába a bánat kútja
Apránként megöltél
Ha nem voltál velem,
Szerelmem

Mint gén ha mutál, s nem tudja
Senki, megöl vagy erősít
A változás, amint a sejtet osztja
A remény a jobbra, ősi
Vágy, mi hajt, korbácsol
Előre, veled,
Szerelmem

Lettem volna az életed
Minden, mit hozhat a jövő
Mit akard kedved, kényed
Az őz, a dizőz, a delnő
Veled láttam a filmemet
Csak veled, édes
Szerelmem

De nem jöttél, hiába feszültem
Nem adtad értem az életed
Végtelen időkig hiába ültem
Hiányod börtönében, s ha kérted,
Hiába ugrottam első szavadra
Elnyelte sóhajom a szavanna
Szerelmem

Felőröltél, ledaráltál, édes
Mint farkast a mardosó éhség
Lennék csak a tiéd, kéjes
Mámorban úszva, boldog vénség
De nem akarod, mert birtokod
Velem lenne - szerinted - a torod
Szerelmem

Sok hajnal köszönt rám
Mosoly-pirkadattal
De én meg sem láttam

Sok éj takarója
Melegen terült rám
De én csak vacogtam

A déli Nap ezerszer
Világolt köröttem
S meg sem éreztem

A sors hulláma emelt
Az idő nekem telt
S észre sem vettem

Mint Isten kertjében a vakond
Elhantoltan éltem
De azt hittem, pej lovon
A Grál-kelyhet védem

Elinallt ötven év
S még mindig nincs rév
Hol szabad megpihennem

Lemállott már a gőg
Önös álorcája
Leszálltam lovamról
S lehullott a szárnya

“Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne.”

Bármelyik nap lehet az utolsó
Te sosem tudhatod
Mikor törik össze a korsó
Nem befolyásolod
Bármikor vár egy koporsó
S már tartják is torod

Mégis úgy élsz, mint aki örökkön
A lényegre nem figyelsz
Átzuhansz rejtett rönkökön
De jókedvet mímelsz
S ha üres szívvel ülsz üres bőröndön
Azt hiszed, hogy rímelsz
Nagy elődeid sanyarú sorsára
De becsapod magad

S ha kiköt érted az utolsó gálya
Csak rettegés fakad
Benned, nem bölcs öröm
Hogy végre rád akad
A boldog elmúlás, s a gályáról visszatekintve
A szépet s jót még egyszer láthatod
Boldogan intve
Mit Te hoztál létre, mi téged dicsér
A hagyatékod
Mit nem adnál semmi kincsért
Mert vele a világ jobb

De megtört szíveddel nem látsz semmit sem
A fedélzetről
Fekete ködfüggöny, hideg éjselyem
Hull rád az egekből

S eltűnsz nyomtalan, felfal a feledés
Mint aki nem is élt
Meghalni születtél, habár ez nem kevés
De így csak félt
Minden sejted, s a lappangó rettegés
Mint sav marta szét
Álmaid védtelen, szelíd szépségét

S üres maradt a széf

Hagyd a büszke önáltatást
Nem tőled függ a lét
Ne gondold, senki mást
Nem szed ez sejtekre szét

Ne egyként tekints magadra
Fárosz nem vagy az éjben
De gyertyalángod lobbanva
Reszket a sötétben

Egy vagy a sok közül
Csepp az áradatban
Édentől édenig
Lebegj a folyamban

Neszez az éj az élet nyelvén.
Gazella legel az ablakom előtt.
Innen származunk mind

Ha kegyesek az égiek,
a szavanna állatai talán
emlékeznek majd ránk.

Fémen fény csillan
Nem tudni: felkelő Nap?
Háború tüze?

Minden rendezett
Már nem mozog. Befagyott.
Időtlen jégcsönd.